A Színházi Kritikusok Céhében, mint bármely szakmai és érdekképviseleti szervezetben, mindig voltak új belépők és lemorzsolódó tagok, és ez ma is így van. Azt azonban nem nehéz észrevenni, hogy az elmúlt bő évtizedben a kritikusi tevékenység vonzereje alaposan megcsappant, és ennek logikus következményeként a kritikusdíj életben tartása is egyre hősiesebb feladat. Az 53. Hangosító vendégei olyan színikritikusok, akik időlegesen vagy véglegesen felfüggesztették a hivatásszerű foglalkozást a színházzal: Hajnal Mártonnal, Kovács Natáliával, Sztrókay Andrással és Varga Anikóval Gócza Anita beszélgetett. Hajnal Márton: „Elbizonytalanodtam a klasszikus kritikaírás hasznosságában.” Kovács Natália: „Talán azért is felszabadító, hogy ezt letettem, mert én családi vonalon hozom a munkafüggőséget.” Sztrókay András: „Nagyon kevesen nem égnek ki attól, hogy minden este színházba mennek.” Varga Anikó: „Mi vagyunk az a generáció, akinek a szocializációjához még hozzátartozott az, hogy ‘életpálya’ a kritikus léttel összefüggésben.”