Ötvenéves volt, amikor megszülettem, és bár az okát gyerekfejjel nem tudhattam, az egész környéken egyedül én dicsekedhettem azzal, hogy otthon van az apukám. Rettentő szerencsésnek tartottam magam. Apa, hihetetlen, hogy mit meg nem tett értem elemista koromban. Rábeszélte az iskolabusz sofőrjét, hogy a hat saroknyira lévő megálló helyett a házunk előtt vegyen fel. Mire tanítás után hazaértem, mindig elkészítette amerikai szokás szerint könnyű ebédemet, rendszerint mogyoróvajas vagy lekváros kenyeret az évszaknak megfelelő formára vágva. Karácsony előtt például zöld cukorral szórta be és fenyőfa alakúra szabta. Ahogy kezdtem felcseperedni és önállósodni, szabadulni akartam szeretetének ezektől a dedós megnyilvánulásaitól, de ő nem hagyta annyiban. Középiskolás koromban már nem értem haza délre, ezért kezdtem magammal hordani az ebédemet. Apa negyed órával előbb kelt, hogy továbbra is készíthesse. Naponta újabb meglepetéssel szolgált az elemózsiát rejtő zacskóra, vagy hegyi tájképet pingált, ez úgyszólván védjegyévé vált, vagy apa és Angie feliratú szívet. A zacskóban szintén szívvel vagy szeretlek szöveggel ellátott szalvéta lapult. Sokszor valami viccet vagy tréfás találós kérdést is írt rá, például miért nem ma magánynak hívják a papagájt?Mindig kitalált valami mókát, hogy megnevettessen, és tudtomra adja, mennyire szeret.  Igyekeztem elrejteni szem elől ebédemet, nehogy valaki elolvashassa a szalvétát, de nem sokáig titkolózhattam. Egyik osztálytársam meglátta, felkapta és körbehordozta az étkezőben. Égett az arcom zavaromban. Legnagyobb meglepetésemre barátaim másnap alig várták az újabb szalvétát. Viselkedésükből kitűnt, mennyire szeretnék, ha valaki nekik is így mutatná ki a szeretetét. Nagyon büszke lettem, hogy ilyen az apám. További középiskolás éveimben nem dobtam el a szalvétákat, nagy részüket máig megőriztem. És még nincs vége. Amikor főiskolára mentem, én repültem ki utolsónak a fészekből. Azt hittem, vége szakad az üzeneteknek, de nem. Barátaim és a magam örömére folytatódott a kedvességsorozat. Tanulás után délutánonként hiányzott apám, ezért gyakran felhívtam. A telefonszámlám az egekig ért. Nem számított, miről beszélgettünk. Egyszerűen hallani akartam a hangját. Első évben kialakítottunk egy szertartást, amit később is megtartottunk. Köszönés után apám mindig így szólt Angie Igen, apa szeretlek én is téged.  Szinte minden pénteken levelet kaptam tőle. A diákszálló portáján mindig tudták, kitől jött a levél feladó gyanánt ennyi állt a borítékon: Behemót. Sokszor színessel címezte meg a borítékot, és a levélhez pedig rajzokat mellékelt kutyánk és macskánk képét, vagy őt magát és anyut. Pálcikaemberként. Felhasználta a jól ismert hegyi tájképet és a szívbe írt apa plusz Angie-t is. A postát mindig ebéd előtt hozták, így magammal vittem a soros levelet a menzára. Rájöttem, hogy hiába rejtegetném, mivel szobatársammal egy középiskolába jártam, így tudott a híres szalvétákról. Hamarosan megszokottá vált, hogy péntekenként felolvasom a legfrissebb levelet, aztán körbeadom a rajzot meg a borítékot. Akkoriban derült ki, hogy az apám rákos. Amikor egy egy pénteken elmaradt a levél, tudtam, hogy beteg, azért nem tudott írni. Egyébként hajnali négykor kelt, és a csöndet kihasználva írt. Az esetleges elmaradást egy két nap múlva mindig bepótolta. Sohasem maradt adós a heti levéllel. Barátaim úgy beszéltek róla, a világ legklasszabb apukája. Egyszer hivatalosan is kitüntették ezzel a címmel. Valamennyien alá is írták az ezt tanúsító értesítést. Azt hiszem, mindannyian megtanultuk tőle, milyen az igazi atyai szeretet. Cseppet sem lepődnék meg azon, ha némelyik barátom az övéhez hasonló szalvé