Az agyon sztárolt hollywoodi rendezők örökké ragyogó dicsfényét kíséreljük kicsit megkoptatni azzal, hogy kendőzetlenül kegyetlen őszinteséggel kimondjuk azokat a dolgokat, amiket mások nem mernek. Például azt, hogy hiába szeretjük Quentin Tarantinótól a Ponyvaregényt, ami tényleg egy fantasztikus film, kicsit azért már veszített a rendezői creditjéből és önimádóvá és önismétlővé vált. Vagy ott van Christopher Nolan, aki vagy egy iszonyat nagy rendező zseni vagy egy nagyra fújt lufi, ami pont az Oppenheimerrel pukkant ki.  De beszélhetünk Martin Scorseseről, aki letett már ezt-azt az asztalra, ugyanakkor a neve mégsem egyenlő a kifogástalan moziélménnyel.  Félreértés ne essék: nem azt állítjuk, hogy ezek a rendezők nézhetetlen filmeket készítenének, csupán azt, hogy korábbi sikereik miatt szerzett hírnevük még nem garancia arra, hogy a következő alkotásuk is korszakalkotó lesz. Mert ez az, az ő hírnevük, a rajongók által megelőlegezett plusz pontok azok, amiket a filmek forgalmazói aljas módon kihasználnak, hogy becsalogassák az embereket a mozikba.